„A holnap olyan lesz, amilyen a ma iskolája” II

Hozzászólás

oktatás2A korábban írt bejegyzés folytatásaként ismételten az oktatás kérdéskörét boncolgatnám. A kutatási eredmények kiértékelése után néhány hasznosnak tűnő gyakorlati lépést osztanék meg, melynek jelentős része Dr. Csapó Benő egyetemi tanár, az SZTE Neveléstudományi Intézetének vezetőjének tollából származik.

A PISA eredmények értelmezése során világossá kell tennünk, hogy itt nem egy receptkönyvről van szó. A PISA vizsgálatsorozat arra való, hogy megértsük belőle saját problémáinkat, és ezekre megtaláljuk a saját válaszainkat. Nagyjából száz állításról van szó. A következőkben ezekből az állításokból ragadtam ki néhányat.

 Sikeresebbek azok az iskolarendszerek, amelyek egyenlő tanulási esélyt biztosítanak minden tanuló számára, függetlenül azok társadalmi, gazdasági státuszától.A társadalmi hátrányok, a kevésbé támogató családi környezet nem vezet a gyengébb esélyekhez. Az iskolák közötti különbségek fenntartásának egyik gyakran hangoztatott indoka nálunk az, hogy szükség van elit iskolákra, amelyekből magas szinten képzett tanulók kerülnek ki. Nálunk azonban az erős társadalmi szelekció ellenére sincsenek olyan iskolák, amelyekből megfelelő arányban magasan képzett tanulók kerülnének ki. A szelektív rendszerekben nem csak az átlag alacsonyabb az elvártnál, hanem a kiemelkedően teljesítők aránya is alacsony.

Azok az iskolarendszerek, illetve azok az iskolák, amelyekben több tanuló ismétel évet, összességében alacsonyabb teljesítményt nyújtanak. Azokban az országokban, amelyekben több tanuló ismétel évet, nagyobb a teljesítmények társadalmi-gazdasági meghatározottsága. Ezekben az országokban szélesebb tartományban szóródnak a teljesítmények. Nagyobb arányban fordulnak elő lemaradó tanulók. Az alacsonyabb társadalmi-gazdasági státuszú tanulók gyakrabban ismételnek évet, és végül mégis gyengébb tudásra tesznek szert. A problémát azonban nem törvényekkel lehet megoldani. Sem az évismétlés tiltása, sem az engedélyezése nem vezet önmagában jobb eredményekhez. Az iskolának kell olyan helyzetbe hoznia a tanulóit, hogy ne legyen évismétlésre szükség, az iskolát pedig hozzásegíteni ahhoz, hogy erre képes legyen. Hangsúlyozom: nem az a kérdés, hogy lehet, vagy nem lehet évet ismételni. Az sem kérdéses, hogy a népesség egyik részének hosszabb időre van szüksége a széles körű általános műveltség megszerzésére, mint egy másik részének. A kérdés az, hogy egy adott iskolarendszer mindenkit meg tud-e tanítani rendesen írni, olvasni, számolni megalázó procedúrák nélkül. Azt látjuk, vannak ilyen iskolarendszerek, létezik az erre alkalmas pedagógiai kultúra.

 Azokban az országokban, ahol a gyerekek különböző típusú iskolákban tanulnak, a teljesítményük, képességeik szerint elkülönítve, alacsonyabb az iskolarendszer összteljesítménye.Rengeteg naiv elgondolás létezik az oktatási rendszer működésével kapcsolatban. Van egy népszerű tévképzet, mely szerint minél korábban szét kell a gyerekeket válogatni és így lehet mindenkinek a megfelelő képzést nyújtani. A képességek, a készségek, a tudás fejlődése, a változások mintázata azonban ennél sokkal bonyolultabb. Néhány nagyon speciális képességet kivéve a fejlődés természeténél fogva nem lehet korán megtalálni azokat a gyerekeket, akik később tehetségesek lesznek. Nem támasztható alá ez a hipotézis, sem elméleti megfontolásokkal, sem tényekkel. A gyakorlat ezzel szemben azt mutatja, hogy minél korábbi az elkülönítés, annál nagyobb a társadalmi háttér szerinti különbség. Az egyes iskolák, osztályok között nagyobb különbségek alakulnak ki, és az oktatás összteljesítménye csökken.

 Azokban az iskolarendszerekben, ahol gyakori a másik iskolába való áthelyezés, ott mind a teljesítmény, mind a méltányosság mutatói rosszabbak. Az adatok azt mutatják, hogy még azoknak az iskoláknak a teljesítményei is romlanak, amelyek egy ilyen rendszernek látszólagos haszonélvezői, vagy gyakrabban élnek az áthelyezés lehetőségével. Megvannak ennek az okai, és meg lehet érteni a mechanizmusait. Ha a rendszer úgy működik, hogy a jobb érdekérvényesítő képességgel rendelkező iskolák megszabadulhatnak a valamilyen szempontból kényelmetlen tanulóktól, akkor kisebb a késztetés arra, hogy még a problematikus gyerekekből is kihozzák a maximumot.

Sikeresebbek azok az iskolarendszerek, amelyek előtérbe helyezik a tanári fizetések emelését a kisebb létszámú osztályok létrehozásával szemben. Nagyon rég vita folyik a közoktatás reformjának kapcsán az osztálylétszámokról. A mechanizmusokat ebben az esetben is könnyű végiggondolni: kisebb osztályokhoz több tanterem, nagyobb infrastruktúra, több tanár kell. Jelentősen megnövekednek a költségek, amelyek általában nincsenek arányban a növekvő igényekkel. A végeredmény: alacsonyabban megfizetett tanárok, gyengébben felszerelt iskolák. Ma már a PISA elemzések alapján világosan megmutatható, hogy mi a fejlődési irány: kevesebb, de jobban fizetett tanárra van szükség.

Nem jobbak a teljesítmények azokban az országokban, amelyekben az iskolák versengenek a tanulókért. Magyarországon a szabad iskolaválasztás alapvetően pozitív lehetősége, mára az iskolák szabad tanulóválasztásává alakult át. Az iskolák versenyeznek a könnyebben képezhető tanulókért, válogatnak a tanulók között. Ez a verseny nem a hatékonyság javítására, hanem a könnyen tanítható vagy maguktól is tanuló gyerekek lefölözésére, kiválasztására sarkallja az iskolákat.

Azokban az országokban, ahol többen járnak óvodába jobbak, az eredmények.Azt hiszem, ennél triviálisabb megállapítást nem találunk a kötetben. Miért van mégis az, hogy Magyarországon pontosan azokban a körzetekben, régiókban a legkevésbé hozzáférhető az óvodáztatás, ahol a legnagyobb szükség lenne rá. Az óvodára igen nagy szükségük van azoknak a gyerekeknek, akiknél a családi hatások kevésbé stimulálják a fejlődést, illetve környezetük kevesebb lehetőséget kínál a szocializációra, a tanuláshoz fűződő értékek és motívumok elsajátítására.

 Azokban az országokban, ahol többet költenek iskola előtti nevelésre, jobbak az eredmények.Ezek a tények ismét összhangban vannak a hétköznapi megfontolásokkal. Miért van az mégis, hogy sok ország nem az iskoláztatás előtti időszakra koncentrálja az erőit, hanem inkább a közoktatás végére. Nyilvánvaló, hogy a közoktatásnak ez a szegmense látszik leginkább a felsőoktatás felől nézve, és az egyetemi oktatók legvehemensebben a középiskolai eredmények javítását sürgetik. Ezt a területet látja az akadémiai szféra. A problémák azonban általában korábban kezdődnek, és igazán jelentős változásokat kisgyermekkorban lehet elérni. Számos közgazdasági elemzés végkövetkeztetése az, hogy minél korábbi iskolázási szakaszba ruházunk be, annál nagyobb annak a hosszú távú megtérülése.

Számomra a megdöbbentő az, hogy az oktatás tartópilléreinek reformja az elmúlt több mint 80 évben semmit sem változott, erre a legjobb példa Szent-Györgyi Albert 1930-as! tanévnyitó beszéde: 

A fentiek után csak abban bízhatunk, hogy az oktatásért felelős politikusok hibás döntései nem szándékosak, félő, hogy maguk sem látnak rá, hogy itt sok dolog hiányzik, a rendszerből, és amit talán igazolnak az elmúlt évek szerény eredményei is. Azonban ha a fentieknek tudatában vannak és mégsem annak megfelelően cselekednek, akkor is „taníttatnak” valamit, viszont ebben az esetben nem kitartást, és eredményre törekvést, hanem a valóság mellőzését.

Gézu

Forrás:

http://www.tarki-tudok.hu/files/mta_konferencia_csapobeno.pdf

 “Ezen a blogon kifejezésre jutó nézetek csakis az enyémek, és nem feltétlenül tükrözik munkaadóm álláspontját. A hozzászólásokat nem szerkesztjük, azok automatikusan megjelennek a bejegyzés alatt.”

 

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s